Iggy Pop

A szakma csak a punk keresztapjaként emlegeti az 1947-ben James Newell Osterbergként anyakönyvezett Iggy Popot. Zenei pályafutását dobosként kezdte, első csapata az Iguana volt, az 1960-as évek elején. Rövid bluesos kitérő után (ez volt a Prime Movers) visszatért örök szerelméhez, a rock ’n’ rollhoz.

Ezzel egyidőben elhagyta a dobszerkót, és frontemberré avanzsált. 1967-ben régi iskolatársaival karöltve megalakította a Psychedelic Stooges nevű bandát. A felállás a következő volt: Osterberg (ének), Ron Asheton (gitár), a tesója Scott Asheton (dobok) és Dave Alexander (basszus). A banda nagyon hamar Detroit helyi látványosságává vált.

Ebben az időben változtatta a nevét a banda Stooges-ra, míg Osterberg ettől fogva lett Iggy Pop. a csapat koncertjei rendkívül energikusak voltak: Pop felszántotta a színpadot, ha kellett, még a közönséggel is összeverekedett – a fellépések végére általában számos kisebb-nagyobb sérülést szedett össze.

A négyes első lemezszerződését 1968-ban kapta, az Elektra Records igazolta le őket. Első, Stooges című albumuk két évvel később, 1969-ben látott napvilágot. A második, Funhouse című anyaguk 1970-ben jelent meg.

Bár mindkét korong mérsékelten fogyott, idővel mégis rock-klasszikussá váltak, valamint lefektették annak a stílusnak az alapjait, amely később punkrockként vált ismertté. 1971-ben az érdeklődés hiányára hivatkozva szakítottak kiadójukkal, ugyanakkor a csapattagok egyre növekvő drogfüggősége következtében a Stooges még ugyanebben az évben fel is oszlott. A megmentő David Bowie volt: a Stooges-rajongó énekes felkereste Popot, és sikeresen rábeszélte az akkor már tiszta és józan rockert a folytatásra.

Pop megnyerte magának James Williamson gitárost (aki a feloszlás előtt rövid ideig játszott már a Stooges-ban is) és a visszatérő Asheton-fivérekkel (Ron a hathúrost a bőgőre cserélte) együtt leszerződtek Bowie Angliában székelő Mainman menedzsmentjéhez. Azt remélve, hogy Bowie nyomdokain haladva sikerül majd lemásolni annak kereskedelmi sikerét, aláírtak a Columbia Records-hoz, ami meg is jelentette az utóbb szintén punk-klasszikusnak számító Raw Power című anyagot. A lemez azonban nem aratott akkora sikert, mint amekkorát reméltek tőle.

1974-ben Pop és társai ismét nyakig elmerültek a drogban, amelynek az lett az eredménye, hogy a Stooges másodszor is feloszlott – ezúttal végleg. Miután egy rövid ideig hajléktalanként tengette életét Hollywood utcáin, Pop bejelentkezett a Los Angeles-i Neuropszichiátriai Intézetbe. A kórházi időszak alatt Pop megpróbált valamit alkotni Williamsonnal, de miután nem sikerült kiadót találniuk, útjaik különváltak.

A bajból megint csak Bowie húzta ki: ajánlatott tett Popnak, hogy kísérje el őt az akkor éppen megjelenő Station to Station anyagát bemutató turnéjára. A terv remekül sült el, ezen felbátorodva 1976 végén még Berlinbe is ellátogattak – ezalatt Bowie még egy szerződést is tető alá hozott Pop számára a Virgin Records-szal. Ennek lett gyümölcse az 1977-ben megjelent The Idiot és a Lust for Life (Bowie mindkettőben közreműködött). Mindkét album sokkal nagyobb siker volt, mint bármelyik korábbi anyaga a Stooges-szal (különösen Angliában, ahol Popra mint az induló punk-rock mozgalom bálványára tekintettek).

Világkörüli turnéján ráadásul Bowie is csatlakozott hozzá, mint billentyűs. Nem sokkal ezután egy meglepően kaotikus hangzású koncertlemezt jelentetett meg (T.V. Eye Live), és erre az időszakra tehető az is, amikor elhidegültek egymástól Bowie-val. Ettől kezdve Pop a saját útját járta.

Új kiadóhoz írt alá (Arista), majd még egyszer összeállt James Williamsonnal az 1979-es New Values albumhoz. Ezt 1980-ban a Soldier, 1981-ben a Party, 1982-ben pedig a Zombie Birdhouse követte. Ugyancsak 1982-ben Pop megjelentette auto-biográfiáját, az I Need More-t – egy csodás rock ’n’ roll könyvet, amely bemutatta egész addigi pályafutását.

Addigra Pop már kezdett összeroskadni kicsapongásainak következményei miatt – ekkor ki is lépett a rivaldafényből, hogy megpróbálja rendbe tenni szétcsúszott életét. Bowie pont ebben az időben döntögette a slágerlistákat China Girl című dalával, amelyet Poppal együtt követett el, és Pop The Idiot-ján szerepelt.

1986-ban Pop leszerződött az A&M kiadóhoz, és kiadta a Blah Blah Blah című munkáját – ez hozta meg első angliai slágerlistás első helyét, köszönhetően a Real Wild Child című dalnak. Az 1988-as Instinct azt mutatta, hogy Pop próbálja meglovagolni az akkor éppen csúcson lévő hard rock/heavy metal hullámot. 1990-ben jelent meg a Brick by Brick (ezzel tért vissza a Virgin-hez). Pop addigra visszaneyerte erejét, amely aranylemezt eredményezett számára Amerikában, valamint a Top 20-ba kerülést a Candy című dallal – amelyet érdekes módon a b-52’s énekesnőjével, Kate Piersonnal adott elő.

1993-ban újabb remek anyagot adott ki, American Caesar címmel. Ugyanebben az évben lett a Lust for Life a Trainspotting című világsikert aratott film egyik húzó betétdala. Az 1998-ban készült Velvet Goldmine című film alapvetően a Pop és Bowie közti kapcsolatot hivatott bemutatni (az Ewan McGregor által megformált Curt Wild a Stooges utáni Popra passzol). Ezt követően Pop figyelme a Stooges öröksége felé fordult: számos újrakiadás következett, amelyeket maga Pop kevert újra. 1999-ben megjelent az Avenue B, 2001-ben a Beat ’Em Up, míg 2003-ban a Skull Ring – ezen az albumon négy dal erejéig közreműködtek az Asheton-tesók is.

Hosszú, ám hullámzó karrierje ellenére Pop szinte teljesen egyedül megteremtett egy egész zenei stílust, amely későbbi sztárok egész sorára volt hatással – emellett vitathatatlanul minden idők egyik legenergikusabb előadója.